HTML

Desszertkirálynő

A Desszertek Királynője hív. Ellenállhatatlanul vonz, örök szerelemben tart.
Hódolunk előtte, és hódolunk neki.

Nagyobb térképre váltás

2007.09.22. 15:40 Az Igazi Pityi

Pityi és a Callas

A somlóizás olyan, mint az aranyásás. Az ember felkel reggel és tudja, hogy megint egy lehetetlen nap áll előtte. De teli van reménnyel és erővel, hiszen ez még csak a második nap. Sőt!
Az elején – mint minden jóval kecsegtető dolognak az elején – még nem is „még”-nek hívja az eltelt időt. Azt mondja inkább, hogy „már”. Büszkén felemeli a fejét és odaszól a társának: már második napja keresünk.
Határozott mozdulatokkal készíti ki a szerszámokat, húzza fel a gumicsizmát és gázol bele a jéghideg alaszkai patakba. Merít, mos és türelmesen bólint. A tányér alján, az agyagos sáron kívül csak egy kis kavics hever. Semmi.
Aztán megint merít. Megint mos. És megáll a világ!
A tányér alján, íme, egy hihetetlenül nagy darab aranyrög. Akkora, mint egy hatalmas dió. Nem is biztos, hogy arany. Csak annyi látszódik, hogy nemesen csillog. Lehet, hogy gyémánt.
 
 
Egy Andrássy úti olasz étterembe mentünk, még a nevét sem tudtuk, csak azt, hogy ott van valahol a „Deák felé”. Kíváncsiak voltunk és ez a kíváncsiság, mint valami bődületes erejű pajzs, még a bosszankodást is távol tartja tőlem. Somlói ügyben lassan sikerül kilépnem személyes érzéseim világából, és úgy tekinteni a Királynővel való találkozásokra, mint egy önként vállalt, izgalmas, és természetes kockázatokkal teli hivatásra.
Bár az „olasz étterem” felújítás miatt zárva volt, még a szívveréseim száma sem emelkedett meg, pedig máskor az ilyesmivel hazáig lehet üldözni. Még, hogy zárva! Amikor én itt vagyok!
Most csak bólintottam és fordultam vissza. Kezd kialakulni az összhang köztem és Pali közt: csak egymásra sandítottunk, máris tudtuk, mostantól kezdve a vakszerencsére vagyunk bízva. Egyetlen felesleges szót sem ejtve nézelődtünk, merre lesz a következő próba helye.
Szó szerint betévedtünk a Callasba.
Még abban sem voltunk biztosak, hogy lesz-e ott somlói, mert bár az étlapra ki volt írva, de... szóval volt egy olyan érzésem, hogy... na, mindegy, majd meglátjuk.
Egyvalami borítékolható volt már rögtön az elején: az ára alapján valami egészen különlegesnek kell most következni.
Megmondom őszintén, bár nem voltunk nagyon topisak, mégsem voltunk a helyhez illően öltözve. És mégis: bár a Callas egy igen elegáns kávézó, tisztességgel fogadtak minket, udvariasan szolgáltak ki, és mindvégig nagyon korrekten és figyelmesen törődtek velünk. Ahogy kell.
Látogatásunk célja, lényege és tárgya – ó de nehéz így hívnom Őt! – hamar megérkezett. Annyi időbe sem tellett, mint amennyi egy merítéshez kell a patakban.
Friss volt és egyedi – már-már kompozíció. Tányéron tálalták a két fagylaltoskanállal hasított gombócot, melyeken egy grillázskosárkában hófehér, zsíros és nagyon valódi tejszínhab remegett.
Ó!
Az illata is nagyon finom. Ott van, érezni a rumot és a csokiöntetet, pedig ez utóbbi, a megszokottól eltérően, szinte csak jelölésként, néhány vékony csíkba van csurgatva.
Ugyan szokatlan, hogy villa jár hozzá, ám ez rögtön érthetővé válik, amint belekap az ember. A három tészta olyan szépen összeérett, hogy minden falat homogén, egybetartó és mégis lágy, nincsen szüksége a kiskanál ölelésére.
Ó!
És ott van minden, ami csak belevaló: mazsola, dió, vaníliakrém, rum, háromféle lágy piskóta.
Ó!
Kincset találtunk. Minden falat harmonikus, könnyű és bódító. Az a jelenség, ami szavakkal el sem mondható.
Már az elején azt néztük, kinek jut majd az utolsó falat, s mire tényleg oda jutottunk, elgondolkozást mímelve vakargattuk a villával az egyszerű, fehér porcelántányér aljáról a maradékokat. Kéne még.
Ezt a furcsán boldog, de a „még-még-még” vágytól izzó érzést végül a hirtelen jött megvilágosodás felejttette el: Igen! Hát persze! Azért nem volt hagyományos mennyiségű a csokiöntet, csak néhány dekoratív csíkocska, mert nem is volt rá szükség. Ez az alkotás úgy jó, úgy finom, ahogy van. Az a „feladat”, amit más helyeken elvégeztetnek az öntettel – ezzel méltatlan rabszolgasorba taszítva őt – nevezetesen, hogy csúszósabbá tegyék az összeéretlen, száraz piskótatésztát, itt teljességgel értelmezhetetlen, lévén az egész alkotás a tökéletességig puha és egységes.
Próbálom magam visszatartani, nehogy túl sok jót mondjak, hiszen mi jut akkor egy olyan somlóinak, ami még ennél is jobb, de nem, nem tudom megállni: a Királynő ezen a helyen meglep, csábít és magával ragad.
Oly nagy az ereje, hogy a kontrol-éteknek rendelt mézes krémes erős közepességét szinte észre sem venni...
 
 
Hely: Callas, VI. kerület, Andrássy út 20.
Kiszolgálás: korrekt, figyelmes.
Benyomás: elegáns, klasszikus kávézó.
Ajánlás: igényeseknek.
Ár: 1200 Ft. 2007 szeptemberében, amikor 1 kg fehér kenyér ára átlag 200 Ft (6 kg)

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://somloi.blog.hu/api/trackback/id/tr6173141

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.