HTML

Desszertkirálynő

A Desszertek Királynője hív. Ellenállhatatlanul vonz, örök szerelemben tart.
Hódolunk előtte, és hódolunk neki.

Nagyobb térképre váltás

2007.09.24. 08:59 Az Igazi Pityi

Pityi a Jégbüfében

Közel húsz éve nem voltam a Jégbüfé vendége és mégis: éreztem, tudtam, bizonyos voltam, hogy mit sem változott az elmúlt két évtized alatt. Hogy ez jó-é, avagy sem, ki-ki döntse el maga...
 
Jégbüfé. A név közismert, szinte legendás. Kölyökkoromban a Minőséget jelentette. Ahol mindig volt minden, és finom volt minden, és szépnek számított és... ...nem értem! Mégis, miért húzom el akkor a szám, miért rázom meg a fejem, mikor szóba kerül, mint lehetőség? Fel nem foghatom, hiszen nemhogy rossz tapasztalataim nem voltak vele kapcsolatban, hanem egyszerűen semmilyen tapasztalatom sem. Tehát összeszedem magam, ez nem is lehet másként, és a lehető legpozitívabb hozzáállással belevetem magam az elmúlt hónapok egyik legmegrendítőbb kalandjába.
Ha kívülről néztem volna:
 
Szilánkok
Léleknemesítő időutazás a Belvárosban.
 
Volt egyszer egy világ, mely – legalábbis így olvasható a könyvekben – teljes volt és kerek. A szegények – s el ne feledjük, hogy micsoda nyomorban – szegényeknek tudták magukat és pontosan tudták, hol a helyük. A gazdagok – s ne feledjük, hogy milyen érzéketlenek voltak – költötték a pénzüket és igen, ők is tudták, hol a helyük. Lehet, hogy nem volt egy ragyogó világ, de ha reggel felébredt az ember, tudta ki ő és meddig mehet el. Olyan volt mindez, mint egy szép, tiszta ablak: átlátható, tapintható, rideg.
El is tört.
Háborúk, forradalmak, tudományos felfedezések, békés és erőszakos mozgalmak, robbanó ipar, kegyetlen terror, szabadság... minden apró rezdülése a történelemnek újabb tiprás volt az egyre kisebb darabokra hulló ablaküvegen.
S íme, hova jutottunk? A gazdag még mindig keresgéli régen elvesztett előjogait, a szegény pedig cukrászdába jár. Sort áll a sütiért, méghozzá rögtön kettőt is. Egyet a pénztárhoz, egyet pedig a pulthoz.
Nézzük, nézd csak az a kettőt is ott! Azt a kis kopaszt azzal a magasabb, ősz hajú, de meglehetősen fiatal emberrel.
Szelíden várják, hogy sorra kerüljenek. Nem valami elegáns népség, de valahogy kirínak a többiek közül. Mintha nem lennének egészen ártatlanok a szándékaik. Hm – az egyiknek jegyzetfüzet van a kezében...
- Egy franciakrémest és egy somlóit kérek – a kiskopasz tekintete csupa derű és bizakodás.
- Négyszázhetven forint a kettő, tessék parancsolni – a pénztáros néni hiányzó metszőfogai bizarr bájt kölcsönöznek kissé hosszúkás arcának.
- Köszönöm – kopi azonban különleges ember lehet, mert nem hagyja ott rögtön a kasszát – de tessék mondani, lesz somlói?
- Természetesen – a néni arcán egy mosoly jelenik meg.
- Csak azért kérdezem – folytatja igen udvariasan a golyófejű – mert a hűtőben nem látni egyet sem. Nem szeretném feleslegesen végigállni a másik sort.
- Ha nem is lesz, majd felhozatunk – tárja szét kezét kedvesen a néni, és a világ, ez a hűvös, kora őszi világ egy pillanatra tavasszá válik.
Szinte repül az idő, s a második sor oly gyorsan elfogy hőseink elől, hogy még két értelmes mondatot sem tudnak váltani egymással, máris nyújthatják át a kis cédulát az eladó hölgynek. A vékony, feketehajú nőn elsőre látszik, hogy igen felelősen végzi a munkáját. Egy pillantást vet a blokkra – rajta a pénztárgép nyomtatta nagybetűs szöveg: SOMLÓI GALUSKA – aztán egy másikat a üvegajtajú hűtőre és dönt:
- Somlói nincsen.
A kiskopasz egy mosollyal próbálkozik:
- Hát pedig én azért jöttem.
- Nincs.
- Pedig még a pénztárban is megkérdeztem. Direkt rákérdeztem! – ez egy kicsit élesre sikerülhetett, mer az eladó – az események folytán először – felnéz.
- Rendben – vág vissza támadóan – de akkor öt percet várni kell.
- Rendben – szemtelenkedik a kopi – de akkor nem kell azt mondani, hogy nincs.
De a feketehajú felelős már telefonál is, és rendeli a konyháról a somlóit. A kopasz sokatmondó pillantással hívja félre az őszt és halk beszélgetésbe kezdenek.
- Hm. Ha nem lesz, akkor eddig még egyetlen esetünk sem volt, ahol elsőre sikerült volna.
- Szerintem lesz. Nézd, hogy sürgölődnek.
És valóban. Még egy perce sem álltak ott, amikor a korábbi kedves pénztáros néni odasuhan melléjük.
- A somlóira vár fiatalember?
- Ó, igen, köszönöm. Már hozzák – de a néni végig sem várja a mondatot, már el is tűnik. Alig tizenöt másodperccel később már jön is vissza és bekiált a feketehajú hölgynek.
- A somlói a liftben van, most érkezett meg.
A két várakozó, csak kapkodja a fejét. Ennyi ellentmondásos dolog egyszerre náluk sokkal elszántabb embereket is zavarba hozna.
Ahogy az eladó eltrappol a lifthez, egy másik hölgy lép oda. Szintén a pult mögött dolgozik. Kissé kerek, már idősödő nő, de az arcán őszinte a mosoly:
- Legközelebb hozzám álljanak fiatalemberek... – egyértelmű, hogy nem azért mondja, mert randit szeretne kicsikarni.
 
Hát igen, így történt.
Érződött a törődés és ez azért esett különösen jól, mert észrevehetően nem valami hivatalos, kikényszerített dolog volt. Ez a két kedves eladó nem azért fordult hozzánk, mert ettől függ a fizetésük, bár az ellen sem lenne kifogásom, ha éppen úgy lenne. Nem, őket tényleg piszkálta, ahogy a harmadik, az a feketehajú, megpróbált elbánni velünk
A somlóink persze megérkezett és nem is csalódtunk benne. Friss volt és vacak.
Azonban a javára kell írni két dolgot. Az egyik, hogy a tálalása legalábbis klasszikusnak mondható: üvegkehely és kiskanál. Mivel ez egy megóvandó hagyomány, mindenképpen a hely mellett szól. A másik, ami eme somlói javára írható, az a kitűnő minőségű tejszínhab. Lehet, hogy csak különös szerencsénk volt, de ez alkalommal tényleg finom, ízes, valódi tejszínből készült, valódi habot kaptunk.
És a többi? A többivel kapcsolatban csak egyetlen gondolatomat szeretném itt kifejteni:
egyszerűen felháborítónak találom, ha egy helyen nincsen somlói (vagy bármi más). Nem értem, nem vagyok hajlandó megérteni, hogyan lehetséges az, hogy egy magára valamit is adó cukrászda nem képes annyi árút tartani, hogy a betérőket bármikor, ismétlem, bármikor ki tudja szolgálni. Ha ilyesmi történik velem, a vérem felforr.
Eme merev hozzáállásom mostantól némiképp megváltozott. Bár továbbra is fel fogok háborodni, ha nem kapható valami, amit szeretnék, de mérgemmel ezentúl bizton el fog keveredni egy kevés tisztelet is: a jégbüfés eset bizonyítja, hogy ugyan semmiség összerakni egy somlóit, ha a vendég nagyon pattog, de a szakma becsülete és a Királynő iránti kötelező tisztelet azt diktálja, hogy ne engedjünk a könyörgésnek, a zsarolásnak vagy a bánatos szemeknek.
A hirtelenében összerántott somlói NEM JÓ!
A tésztája száraz, a csokiöntet híg, a vaníliakrém túl folyékony, a mazsola ritkás, a dió durván elválik a többi összetevőtől, a kanál elgörbül, amíg megpróbáljuk elnyírni a piskótákat. És mindezen a világ legeslegfinomabb tejszínhabja sem segíthet.
Elnézést kedves Jégbüfé!
 
Hely: Jégbüfé, V. kerület, Ferenciek tere 10.
Kiszolgálás: jó rendőr, rossz rendőr.
Benyomás: szilánkos.
Ajánlás: ha nem is a somlóiért, de érdemes.
Ár: 270 Ft. 2007 szeptemberében, amikor 1 kg fehér kenyér ára átlag 200 Ft (1,35 kg)

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://somloi.blog.hu/api/trackback/id/tr28177105

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.