HTML

Desszertkirálynő

A Desszertek Királynője hív. Ellenállhatatlanul vonz, örök szerelemben tart.
Hódolunk előtte, és hódolunk neki.

Nagyobb térképre váltás

2007.10.08. 08:15 Az Igazi Pityi

Pityi félrelép a Hamdiban

Néha a dolgok úgy elcsúsznak egymáshoz képest, hogy az ember csak néz.
Szép volt az este. Kellemesen langyos volt az idő, a közel-keleti tájak mesés olajából készített finom benzin gőze dúsan, részegítően terítette be a Körutat, az autók dorombolva dübörögték be a szürke ezer árnyalatába öltöztetett, méltóságteljesen kopó bérházak közt a játékos kátyúkkal teli aszfaltot. Mintha mindenki ünnepre készülne, úgy rohan... a villamosból finoman kisegítik egymást a tülekedők, a biciklisek kedvesen csilingelnek a nyugdíjasoknak, azok meg vidáman ugranak félre, még a botjukkal is a kis szeleburdik után intenek...
Pont ezen a csodálatosnak induló estén kellett életem egyik leglomposabb sarki konditúriájába botlanom.
Ott állt az Dob utca repedt sarkán, hívogatóan intett, a művi kacérság minden eszközét bevetve: csillogó ablaktáblák, finom meleg fény, sütik és krémek, fagyik és aprócsemegék tömege a pulton - jellegzetes hangulat. Rögtön tudni, hogy itt bizony várni kell, sok a kuncsaft, sokan fordulnak meg errefelé. Ki csak úgy, ki célzatosan, ki még célzatosabban.
Ezek vagyunk mi.
Rendeléskor tovább erősödik az első benyomás: a pincérlányok – e konditúria szemei – fáradtak. Tekintetükből csak úgy sugárzik a kihasználtság, a beletörődés. Egy apró, mesterségesen kihúzott mosolyra telik csak tőlük, majd néhány gyakorlott mozdulattal a tárgyra térnek.
Férfiember lévén nemegyszer megfordult már a fejemben, hogy kipróbálom, ami most történik, de hiába próbálom elengedni magam, hiába lazítok, csak nem jön ki belőle semmi.
Csak nézem a kopott alumínium kiskanalat, a tompa fényű üvegkelyhet, a kehelyben a  kopott somlói kockát, a körülötte csillogó műcsoki-tavat a muzeális tejszínhabbal. Alig csábít. Alig-alig.
Sóhajtok. Hát jó, ha már itt vagyunk, lássunk neki a munka dandárjának.
Első benyomásom jó: az öntetnek csokiillata van.
Nyelvemmel tesztelem a habot – nem régi mégsem, ebben tévedtem. De nem is finom.
Gyakorlottan merítek az öntetből – édes, jellegtelen.
És a tészta is édes. Jól egybeérett. lágy, nedvdús. Túl érett, túl lágy, túl nedves. Mintha azért csinálná, hogy még sokáig emlékezzek rá. Alig van benne valami természetesség, alig van benne valami vonzó.
Végül aztán mindenre rálelek, aminek egy somlóiban lenni kell: találtam mazsolát, találtam diót, találtam vaníliát, rétegeket. Érzem tudom, hogy egy somlói az, amivel birkózom, de nem lelkesít, nem késztett törődésre, nem motivál semmire.
Minden olyan kész. Szinte az orrom elé dörgöli magát. Mintha mondaná „nézd, mennyire teli vagyok minden finomsággal, gyere csak vedd el, élvezz!”.
 
Megettük valahogy.
 
Még egy ideig kapargattam a villával a maradékokat, szinte szégyelltem magam. Megesik, hogy az ember fia ehhez hasonló kalandba keveredik, megesik. De itt egyszerre és sűrítve zúdult rám mindaz, ami miatt inkább kerülni szokás az ilyesmit.
Csak nem bírunk elindulni. Mintha arra várnánk, hogy történjék valami. Hátha valami megcsillan végre, amire később rá tudunk bökni, hogy „ez az, na ezért megérte!”. Hiába minden remény. Elsüllyedtünk itt, ránk ragadt valami, ami már-már fojtogató, annyira másnak látszik itt minden, mint ami a valódi, kipróbált tapasztalat.
Sok ember be, sok ember ki, a hely rutinosan bonyolítja a forgalmat, mi meg csak piszmogunk.
Próbálom filozófiai síkra terelni a problémát: ez az egész olyan, mint egy tojásos nokedli. Mert mi is az valójában? Sok víz, sok liszt, sok tojás, só... mégis finom. Ám Palkó csak idegesen nevetett. Ez nem jött be.
Hát... akkor talán menjünk is.
Felcihelődünk. Elköszönünk.
És, akkor! – igen, akkor a tükörben meglátok az egyik pincérlány arcán egy futó mosolyt. Nem nekem szólt, nem is volt feltűnő, csak egy villanás az egész. Őszinte és fiatalos - lám, milyen ragyogó lett tőle az a lány!
Aztán egy pillanatra megint elkomorodom. Talán még rosszabb így, hogy belestem a kulisszák mögé. Hogy látnom lehetett azt, amire ez a sok máz rárakódik, hogy van ott egy lélek, akit alig lehet észre venni, s aki talán szenved.
 
 
Hely: Hamdi cukrászda, Erzsébet krt. 44-46
Kiszolgálás: megtört
Benyomás:  semmi ellenállás
Ajánlás: csak tizennyolc éven felülieknek
Ár: 310 Ft. 2007 októberében, amikor 1 kg fehér kenyér ára átlag 200 Ft (1,55 kg)

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://somloi.blog.hu/api/trackback/id/tr42189744

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.