Eredetileg a Nándoriba akartunk menni a Ráday utcában, de mire odaértünk már zárva volt. Hát most akkor merre?
Tegyünk egy utolsó kísérletet a Hauerrel, hiszen oly sok helyről hallottuk, hogy milyen finomak a sütik.
De miért is utolsó kísérlet?
Voltunk ott ugyanis már egyszer-kétszer, de igencsak rossz tapasztalataink voltak a kiszolgálással kapcsolatban. Ráadásul Pityi különösen érzékeny erre. Nem mintha engem nem tudna zavarni, de míg én a fogyasztói öntudat ébredő állapotában vagyok, addig Pityi már élt néhány évet olyan országban, ahol a vendég vendég és a vendéglátó megtesz mindent azért, hogy a lehető legjobban érezze magát az, akiből él. Tudva tudván ez érzékenységét kedves unokatesómnak, meg is próbáltam felkészíteni lelkét a várható megpróbáltatásokra, és azt mondtam neki, hogy gondoljon arra, most nem a pincérek, hanem a cukrászok miatt megyünk a Hauerbe.
Tényleg meghozta hatását e javasolt szemlélet, mert Pityi végül hősiesen kiállta a megpróbáltatásokat, pedig...
Pedig úgy jártunk vele, mint a Moldova féle adomában az öreg paraszt, akit felvittek a mezőgazdasági repülőgéppel megmutatni, milyen is a repülés. Amikor a pilóta csinált egy erőteljesebb borítást, megszólal az öreg: gondoltam. Amikor csinált egy dugóhúzót, megint megszólal: ezt is gondoltam. Aztán mikor egy fejjel lefele repülést csinál, megint megszólal az öreg: na ezt nem gondoltam. Mikor leszállnak megkérdi a pilóta, hogy mire mondta az öreg, amiket mondott, mire az öreg: azt még gondoltam, hogy be fogok húgyozni, azt is gondoltam, hogy be fogok szarni, da azt nem gondoltam, hogy ez mind a nyakamba fog kerülni...
Biztos ami biztos, azt eszelem ki, hogy nem az asztalhoz üléssel kezdjük, hanem a pulthoz megyünk kérni, ezzel is kizárva a "ha sokáig nem foglalkoznak velünk, akkor menjünk" szituációt, és ezzel Pityi is mélységesen egyetértett.
A hely arról lett híres, hogy a tulajdoni viszonyai nehezen rendeződtek, illetve a felújítás során megpróbálták az eredeti bútorokat és felszerelést előkeríteni, felújítani, reprodukálni. Ennek ellenére nekem nem igazán otthonos, valahogy van benne egy kicsi... olyan... izé... talán sterilségnek mondanám. Lehet, hogy a csempe járólap teszi... Ennek ellenére kétségtelen, hogy múlt századi a hangulat.
Mikor megérkezünk, a pultban már nincs egyetlen sütemény sem. Óvatosan próbálunk érdeklődni, hogy egyáltalán nyitva vannak-e még. A válaszra nem emlékszem pontosan, inkább csak az érzésre, hogy a személyzet már menne haza. A nyegle pincérsrác végül nem mondott zárási időpontot. Kiderült, hogy még van egy utolsó Somlói is, hát benevezünk rá. Kérünk-e még valamit? Én egy capuccinot, Pityi pedig kis gondolkodás után narancslevet nevez meg, mire pincér szó szerint kineveti...
Most mi van?
Kevés a rendelés, ezért nem érdemes maradni még? Inkább elzavart volna minket, de már késő?...
Na, erről beszéltem, de felkészítettük szívünket a megpróbáltatásokra, úgyhogy szó nélkül bírjuk, leülünk.
A Somlóit magas, inkább keskeny kehelyben hozzák ki, kiskanállal, logó nélküli szalvétával. Az illat kecsegtető, a tejszínhabot még mandulareszelékkel is megszórták. Hát azért mégsem mondanám, hogy minden hatás nélkül sikerült megúsznunk a vendéglátói atrocitást. Egyszerűen megfeledkezünk a fényképezésről, s csak akkor jut eszembe, amikor már egészen elfogyott a Somlói. Na mindegy, azért legyen csak itt, ezzel is szimbolizálva, hogy valami finomat ettünk itt, mert elfogyott az utolsó morzsáig, de valahogy mégis más ez a történet, mint a többi.
Foglaljuk hát össze: Minden van benne aminek kell benne lennie, kellőképpen rumos, kellőképpen nedves, reszelt dió is jól érezhető, még mazsolát is találtunk, a hab igazi tejszínhab. És az íz, az az igazi klasszikus Somlói Galuska íz, amit kerestünk! És még árban is megfelelő.
Ááááááááááááááááááááááááá!
Miért van az, hogy a legjobb ár-érték arányú, hagyományosan jóízú Somlói egy olyan helyen lelhető fel, ahova a kiszolgálás miatt soha többé nem akarok visszamenni???
És még egy kis adalék: míg ott voltunk, kb. fél órán át, a pincér egyszer sem járt az asztaloknál, de még csak felénk sem pillantott, pedig nem csak mi voltunk ott, hanem rajtunk kívül még összesen vagy tíz vendég. A fizetéshez is fel kellett állnunk és pulthoz mennünk. Borravalót természetesen nem adtunk.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
kulfoldi 2007.12.26. 07:02:09
fourgee 2007.12.26. 08:20:38
Volt szerencsém nemrég 3 hetet Londonban eltölteni, és ledöbbentem, hogy mindenhol a vásárló/vendég az első...
Bukowszky · http://bukowszky.blog.hu 2007.12.26. 09:43:43
Pityi · http://somloi.blog.hu 2007.12.26. 09:54:18
no more!
Dövan 2007.12.26. 10:19:58
Eszencia 2007.12.28. 20:54:18
Mérhetetlen türelem szükségeltetett. Miért van ez így, ki érti? Miért olyan ritka az épkézláb, mentálisan is üdítő kiszolgálás? Az íztelen műpiskótákról és műkrémekről nem is beszélve.
Mi olvasók annak azért örültünk, hogy az évvégi lakomák idején is kaptunk olvasnivalót.
Az új évre kívánunk sok jó helyet és remekművet!
Eszencia 2007.12.28. 21:03:30
Az Igazi Pityi 2008.02.07. 13:08:21
Ha tudtam volna, hogy az utolsó vengégek egyike voltam...
index.hu/gazdasag/magyar/frss080201/