HTML

Desszertkirálynő

A Desszertek Királynője hív. Ellenállhatatlanul vonz, örök szerelemben tart.
Hódolunk előtte, és hódolunk neki.

Nagyobb térképre váltás

2008.02.08. 06:12 Az Igazi Pityi

Hosszú lé

Órákig tudnék mesélni óvodás élményeimről.

Az óvodám udvarát kőfal vette körül, s valahol középtájt ott rejtőzködött az Ajtó. Oda-vissza görgetve az emlékeket, ma már tudom, hogy egy ócska kis faajtó volt az semmi más, de négyévesen maga volt a kopogó, szálkás és kopott titokzatosság.
Akármi lehetett mögötte.
Félősen nevetve találgattunk, mi élhet arrafelé az ismeretlenben, hiszen az ajtó sohasem nyílt ki; mozdíthatatlan volt és kifürkészhetetlen. Apró közösségünk apró ajándékaként fűszálakat, kavicsokat, leveleket tömködtünk a kulcslyukba, hogy valahogy megengeszteljük a Láthatatlan és Bizonyára Nagyon Félelmetes valamit, a túloldalon.
Ma már bevallhatom, én egy sárkányt gyanítottam odaát, és az óvatlan többiekkel ellentétben nem közelítettem meg az ajtót, és mindig készenlétben álltam, hogy megvédjem, akit meg kell, ha bármi történne.
Az ajtó túloldalán nem volt semmi. Ahogy mondom. A fal másik felén valamikor egy ház állt, amit rég lebontottak, s csak az ovi udvarára nyíló átjáró maradt meg belőle – zártan.
Ezt is csak évekkel később tudtam meg. Szerencsére addigra a lelkemben szikrázó, az ajtóban tárgyára lelt misztikus lángocska valódi fáklyává erősödött és indiánokkal, kalózokkal, lovagokkal, várat ostromló törökökkel, de még inkább a várban sápadtan kucorgó, megmentéséért sóvárgó kisasszonyokkal évődött naphosszat. Ott lobogott e láng például a Margit körúti (akkor még-már Mártírok útjai) városfal részlet mögött, mely nem volt más, mint egy alig húsz méter hosszú, két méter magas kőfal. Kis emléktábla hirdeti rajta, hogy a középkori vár része volt, de körbejárni soha nem volt lehetőségem.
Mi lehet a túloldalon?
Hosszú, hosszú ideig volt visszatérő témája ábrándozásaimnak.

Hogyan kopnak el ezek a fontos dolgok!?
Az őszinte fantáziákból tűnődő kérdések lesznek, míg egy szép nap az ember – kamasz – fia felmászik a falra és egyetlen pillantásával örökre a múltba küldi az álmokat. A falrészleten túl egy egyszerű kézilabdapálya volt, vörös salakkal felszórva. Igaz, különleges egy pálya volt, mert a kapukon a hálók mindig épek voltak, és a csíkok mindig szépen fel voltak festve, de azért az elképzelt romantikától még így is olyan messze volt a valódi látvány, hogy a csalódás elkerülhetetlenül lecsapott. És pusztított.
Az ezt követő húsz évben egy árva pillantásra sem méltattam többet azt a kőhalmot, rajta a semmitmondó emléktáblával, s ez így is maradt volna örökre, ha – úgy két hónapja - nem tűnik fel, hogy a házikóban vendéglő nyílt. Méghozzá az igen borsos áraival kitűnő Városfal vendéglő.
Nem kellett tehát sokáig keresgélnem a térképen, amikor egy néhánnyal ezelőtti bejegyzés egyik kommentjében valaki megemlítette a helyet. Ráadásul a kihívás (vagy meghívás) mindig is életem eleme volt, hát ezt sem maradhatott ki. Palkó lovagnak sem volt ellenvetése, hát felkerekedtünk és végre végre végre megtudhattam, tényleg megtudhattam, hogy mi van a fal mögött.
A fal mögött egy kellemes vendéglő rejtőzik.
A kontrollsütik sorát kissé megtörve (de feledve nem), ez egyszer egy csőben sült brokkolit kértem, mondjuk puding helyett, s a szinte teljesen üres helyiségben kényelmesen elhelyezkedve ellazulva nézelődtem. Meg kell, hogy valljam volt mit bámuljak, s csupán törhetetlen hűségem az, ami meggátol a látvány részletezésében, hiszen még szólnom kell a Királynő idomairól is, nem áradozhatok tehát mégsem valaki másról...

Finom volt, bizony finom volt a somlói. Még most is összefut a számban a nyál, mert erős, karakteres ízek játszottak egymással a kitűnően összeért desszertben. Megleltem mindent, amit szeretni szoktam szívem hölgyében, minek is tagadjam. Csak egyetlen nyafogásom lenne kérem. A csokiöntet.
Azzal csábítottak minket e romantikus helyre, hogy itt leljük az ország legfinomabb öntetét és – valóban, nagyon de nagyon finom volt.
Azt ugyan nem tudhatom, hogy tényleg a leges-legjobb-e, hiszen még nem próbáltam végig az összest (bár azon vagyok), de meggyőző volt.
Bárcsak értenék hozzá annyira, hogy szakszerűen el tudjam mondani, hogy mitől volt tényleg nagyszerű!
 DE... mert hát mégiscsak van egy kis de. Olyan sok volt a lé a galuskán, hogy az bizony teljesen mocsarassá vált. Elázott. Elformátlanodott. Meglöttyedt.
Jó ez így?
Mindenki ítélje meg maga. Én például egy másik alkalommal teljesen odavoltam, amikor egy jóhírű olasz étteremben csészés tiramisut kaptam. Folyékony kávéra „épített” krém volt az, a tetején a szokásos keserű csoki. Abban viszont egyáltalán nem vagyok biztos, hogy ez a somlói galuska esetén is járható út.

Hely: Városfal vendéglő, II. kerület, Bakfark Bálint u. 2.
Kiszolgálás: Illendő
Benyomás: Nyugalom és figyelmesség
Ajánlás: Azoknak, akik korrekt, kellemes helyre vágynak
Ár: 890 Ft. 2008 februárjában, amikor 1 kg fehér kenyér ára átlag 250 Ft (3,56 kg)

2 komment


A bejegyzés trackback címe:

https://somloi.blog.hu/api/trackback/id/tr64330319

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Essz 2008.02.19. 13:17:46

Szép írás.
Jól jellemzitek a helyet: nyugalom és figyelmesség. Az ember már-már otthon érzi magát. Várja a legjobbat. Az ételek aztán mégis elcsúsznak valami banán héjon.

Az Igazi Pityi 2008.02.21. 20:16:39

Valóban: a csőbensült brokkoliról is hasonlóként nyilatkoznék: az első néhány falat nagyon jól esett, de mir e végére értem, már inkább birkózássá vált a dolog: túl sós és túl sajtos volt.