Városi ember vagyok én, télen is félcipőben járok. Az otthonom és a munkám közötti úton talán ha tíz percig vagyok a szabadban. A metróban minek a csizma? A villamoson miért kéne kesztyű?
Ha máshova megyek, autóba vetem magam és úgy furikázok, mint egy úr. A nagykabát tényleg csak a legvadabb mínuszokkal tomboló tél kellős közepén kerül elő, az utóbbi években egyre ritkábban. Sálat már évek óta nem tartok, a kesztyű héthosszat lapul csendesen, háborítatlanul a táskában.
Nekem igazi túrának számít a Kálvin tértől elsétálni a Nándori cukrászdáig. A Ráday utca olyan hosszú. A fagyott hókupacok félelmetesen ropognak a lábom alatt és csíp a hideg, nagyon csíp. Sötét is van, a néhány napja elmúlt karácsony vidám fényei, ha még fel-felvillannak néhol, csak megerősítik bennem a kitaszítottság érzetét.
Ó, hogy ilyen kegyetlen körülmények között kell szenvednem!
Nincs nálam a táska, hiányzik a sál, hiányzik a kesztyű, a szél besüvít mindenemhová. Fázom.
Legalább hét és fél perce megyünk, és én tudom, nagyon jól tudom, hogy nincsen messze már a cuki, de nincsen messze már az a pillanat sem, mikor feladom és kékre fagyva lerogyok a kietlen Pest jéggé dermedt hátán itt, és egyre halkuló hangon ismételgetem „Pityi vagyok, a Királynő lovagja... Pityi vagyok, a Királynő lovagja... Pityi...”,  nehogy névtelenül essek el, s az ismeretlen harcos síremlékére karcolt halavány jel legyen csak az egyetlen, mi utánam marad..
Palkó a  támaszom a bajban, s hathatós segítségével végül betámolygok a célba. Apró helyiség, cukrászdának épp csak hogy elég, de egy száműzöttnek, aki éppen most vágott át egy szál zokniban Szibérián, maga a paradicsom. A szemem szinte bántja a hirtelen fény, s oly nagy a különbség a kint és a bent között, hogy mint lángpallos suhintása érkezik, s mint ólommal nehezített buzogány sújt le rám a hatás. Percekig egybefolyik szó illattal, hang látvánnyal, meleg és hideg, ember és állat, asztal és szék.
Aztán lassan szétválnak a dolgok: nevetés! Izmaim összerándulnak, s elfog a keserűség, egyszeriben kinyílik a somlóis kiskanál a zsebemben! A Hauer óta igen nehezen viselem el, ha egy cukrászdában nevetést hallok. A nyakamon megfeszülnek az izmok, s mérges ráncba gyűröm homlokom bőrét – mindhiába. Ez, igazi és őszinte nevetés, mit nevetés, könnyű kacagás és mint a verembe esettnek a létra, erőt ad a visszatéréshez keserű érzéseim hetvenhetedik bugyrából.
Hatalmas darabokban olvad le szemhéjamról a jég, s szívemről a Hauerben ránőtt kéreg. Itt bizony az eladók nevetnek. Hadd mondjam el nagy boldogságomban még egyszer: nevetnek. A vevőkkel együtt. Jó a hangulat a Nándoriban. A pult mögött serénykedő lányok vidáman és gyorsan dolgoznak, figyelmesek és kedvesek. Különleges kívánságunkat szó nélkül teljesítik, segítőkészek és ragyognak egész idő alatt. Ne felejtsük el, alig néhány napja jutottunk túl az ünnepeken. Ilyenkor fáradtnak, sőt kimerültnek kéne lenniük, gyűröttnek és gondterheltnek. Ugye?
Most voltak az ünnepek, ki vagyunk mi mind, mint a hajszolt kutya nyelve! Hogy lehet mégis kivétel a Nándori?
Nem tudom, de az.

Ejtsek-e szót ezek után a somlóiról? Oly sok mindent kaptunk már, hogy talán nem is fontos, hogy korrekt; friss, ropogós (nem a lefi értelemben!), jó ízű, mindennel ellátott egészséges darab került a tányérunkra. Ellazultunk és élveztük, hogy odakint olyan zord az idő. Hiszen bent voltunk.

Hely: Nándori Cukrászda, IX. kerület, Ráday u. 53.
Kiszolgálás: Mosolygó alma
Benyomás: Csengő barack
Ajánlás: Csak tessék, csak tessék!