Ha Angyalföld felől nézzük, Újpest olyan, mint egy érett dió. Át kell törni a síneken, a lakótelepen, a Városközponton, hogy végre elérjük az apró házakból, csendes, kertes utcákból álló belsejét, a dió édes, puha magját.

A Harangvirág cukrászda éppen ott áll, ahol a csonthéj véget ér és kezdődik a szép rész.

Néha a dolgok úgy elcsúsznak egymáshoz képest, hogy az ember csak néz.

Szép volt az este. Kellemesen langyos volt az idő, a közel-keleti tájak mesés olajából készített finom benzin gőze dúsan, részegítően terítette be a Körutat, az autók dorombolva dübörögték be a szürke ezer árnyalatába öltöztetett, méltóságteljesen kopó bérházak közt a játékos kátyúkkal teli aszfaltot. Mintha mindenki ünnepre készülne, úgy rohan... a villamosból finoman kisegítik egymást a tülekedők, a biciklisek kedvesen csilingelnek a nyugdíjasoknak, azok meg vidáman ugranak félre, még a botjukkal is a kis szeleburdik után intenek...

Apró tündérpalota egy hatalmas tündérpalotában, ez a Gerbeaud somlóija.

Szép, szép, szép, minden szép. A tér gyönyörű, az épület pompás, a termek fenségesek, a hangulat elegáns, a somlói kocka pedig királyi.

Azaz királynői

Azaz királynőinek néz ki.

Apró, kerek kávéházi asztalok fogadnak mindenhol. 18 óra van, meglehetősen telített a hely, de úgy látom, hogy folyamatosan vannak szabad asztalok. Kb. 5 perces ücsörgés után kérdezik meg, hogy mit óhajtunk fogyasztani. Az étlapot böngészve ér az első jelentős benyomás: itt a Somlói nem galuska, hanem kocka. Ha kocka, hát legyen kocka. Lesz, ami lesz, ezt most megkóstoljuk. A kockáról nekem már csak a gyerekkorom erősen feledhető menzai emlékei törnek elő, amikor külön élményszámba ment a csoki öntetes piskóta kocka (hommage somloi). Azok fő mozzanatát a megfelelően keserű és rumos ízű csokoládé öntet jelentette. Persze a menzán hab nem járt az attrakcióhoz. No de ne vágjunk elébe a végkifejletnek, lássuk, mit hoztak elibénk somlói címén.

 

Csak nézem, nézem a kehelyben csendesen pihegő Szépséget és a torkomat folytogatja a fantáziám: ha bekapok akár csak egy falatot is, biztos megfulladok. A szemem fennakad, a hangom benszorul s kezeimmel hiába kapirgálok és csapkodok itt, ezen az entelektüelektől hemzsegő helyen, unottan elfordulnak majd mind, a komoly arcú, hűvös nézésű, halk szavú fiatalok;  vállukat megvonva térnek majd napirendre haláltusám felett, mint e furcsa világ oly jellemző, de egyáltalán nem különleges, mondhatni lényegtelen eleme felett.

Közel húsz éve nem voltam a Jégbüfé vendége és mégis: éreztem, tudtam, bizonyos voltam, hogy mit sem változott az elmúlt két évtized alatt. Hogy ez jó-é, avagy sem, ki-ki döntse el maga...

Kezdjük azzal, hogy kihagyhatatlan. Lehet mindenfélét mondani a Jégbüfére, de elmenni mellette, biztos, hogy nem lehet.

Naponta ezren sétálnak, vagy utaznak el mellette, hiszen a Belváros szívében a Ferenciek terén (ex Felszab) található, mindjárt az egyik legforgalmasabb buszmegállóban, az Észak-Déli metróvonal és a Kelet-Nyugati fő buszvonal találkozásában. Hatalmas forgalmú átszállóhely, ennek megfelelően jó forgalmat lehet itt bonyolítani, csak gyors legyen a kiszolgálás.

A somlóizás olyan, mint az aranyásás. Az ember felkel reggel és tudja, hogy megint egy lehetetlen nap áll előtte. De teli van reménnyel és erővel, hiszen ez még csak a második nap. Sőt!

Az elején – mint minden jóval kecsegtető dolognak az elején – még nem is „még”-nek hívja az eltelt időt. Azt mondja inkább, hogy „már”. Büszkén felemeli a fejét és odaszól a társának: már második napja keresünk.

Határozott mozdulatokkal készíti ki a szerszámokat, húzza fel a gumicsizmát és gázol bele a jéghideg alaszkai patakba. Merít, mos és türelmesen bólint. A tányér alján, az agyagos sáron kívül csak egy kis kavics hever. Semmi.

Aztán megint merít. Megint mos. És megáll a világ!

Ezen a szép őszi napon az Andrássy úton indultunk el, mert ott van egy gusztusos kis olasz cukrászda, amit minden nyáron felújítanak. Bíztam benne, hogy mostanra elkészült, de sajnos nem. Nos, most mi legyen? Hát az imént ahogy az Operaház melletti saroknál elhaladtunk, egy nagyon szép, mondhatni exkluzív kávéház mellett mentünk el. Nézzük meg akkor ezt. Callas a neve, és amennyire exkluzív kívülről nézve, nos a felszolgálók is ennyire előkelően kimérten, és udvariasan viselkednek, és hááát persze az árak is ennek megfelelőek, de hát a Somlói oltárán hajlandóak vagyunk nagyobb áldozathozatalra is. És van Somlói! Méghozzá külön nekünk készül, nem előre legyártott darab, hanem rendelésre készíti a cukrász.

Gyengék már a fények. Hűvösebb az idő. Egyre több a ruha. Az ember érzi, ahogy a nyár kipereg a kezei közül, de olyan erős, olyan teli még az augusztusi nap erejétől, hogy szinte észre sem veszi a közeledő őszt. Pedig egyre nagyobbat kellene hazudnia annak, aki tagadni próbálná.

És Budapest ez itt, a város, mely oly nehezen találja mostanság a helyét. Az egyik fele mindent feledve rohan, maga sem tudja hová, otthagyva mindazt, amiért érdemes rohanni. Otthagyja annak a felének, mely örök bénaságban sorvadva vásik mozdulatlan.

Vanilin

 

Már messziről olyan cukormázasnak tűnik az egész saroképület. Könnyen megjegyezhető hely, már messziről észreveszi az ember, hogy itt valami cukinak kell lennie. És tényleg. Kis kerthelyiséggel hívogat minket. Belépve az eladótérbe korszerűen elegáns hangulat fogad, hűvösen tüchtig a berendezés. A pult tele süteményekkel, elég nagynak tűnik a választék.

Mivel csak egy adag áll rendelkezésünkre, ezért kárpótlás gyanánt veszünk egy helyi specialitást, egy krémest is. A somlóihoz kanalat kapunk, a krémeshez kisvillát. A somlói – mily meglepetés – a műanyag edénykében kerül elénk, persze fedő nélkül. A krémest helyes kistányéron kapjuk, persze mindkettőhöz dukál a cukrászda emblémájával ellátott szalvéta is.

Az egész somlói ügy ez én életemben talán ott kezdődött, hogy még a nyolcvanas évek elején, amikor főiskolások voltunk és a haverokkal kocsmázni jártunk, akkor előszeretettel ültünk be a Szlovák étterembe, ahol nem csak a sörök voltak finomak, de nagyon jó Somlóit lehetett akkortájt kapni. Amikor beültünk, akkor valahogy befigyelt mindig egy Somlói is. Aztán teltek-múltak a dolgos évek, és egyszercsak eljött a nosztalgia ideje is, amikor az ember elkezd visszagondolni a könnyed diákévekre, az élményekre, és előkerült a Szlovák is a Somlóival. Hmm gondoltam, tényleg, de rég ettem már igazán jó Somlóit. Gyerünk, menjünk el a Szlovákba. Nos, Somlóit lehetett még kapni, de hát meg se közelítette azt a régi remekművet. A frusztráció viszont fennmaradt: kéne enni egy igazán jó darabot. Persze nagy energiát nem fektettem a dologba, így ez az érzés éveken át fennmaradt a somlóival kapcsolatban. Aztán jött az életemben egy olyan szakasz, amikor együtt laktam az unokatesómmal (társszerző ezen oldalon) másfél évig, és sokat sétálgattunk a városban. Ekkor kezdtük el nézegetni a cukrászdákat. Persze én időről időre felhoztam a Somlói ügyét, és ebben valahogy közös nevezőn voltunk a kezdetektől fogva. Mármint, hogy nem egyszerű jó minőségűt, igazán ízletest kifogni, illetve ő is nagyon szereti. Aztán egy ilyen sétálgatás alkalmával arra jutottunk, hogy már nem is emlékszem, hogy hol milyen is volt a Somlói, hol volt jó, és miért, illetve miben. Le kéne jegyezni, mert különben sose jutunk dűlőre, hogy hol érdemes majd rendszeresen enni. Az ötlet nagyon tetszett mindkettőnknek, de végül éveken keresztül nem jutott el a megvalósításig, már csak azért se, mert időközben elköltözött tőlünk Pityi. Aztán egyszer csak azzal jött, hogy mi lenne, ha mégiscsak nekifognánk, sőt, a leírtakat blog formában közzé is tennénk a neten. Úgy látszik ez az adalék kellett csak ahhoz, hogy igazán nekilássunk a dolognak. Szóval az itt közzétett vizsgálódásaink nem előzmények nélküliek, korábban már végeztünk vizsgálódásokat jegyzetelés nélkül. Most azonban sokkal komolyabban álltunk neki, szempont rendszert szerkesztettünk ami szamárvezetőül szolgál helyszíni vizsgálódásainkhoz és mindent a helyszínen jegyzetelünk.

Bár a szempontrendszer elvileg objektív vizsgálódásra utalhat, mégis ragaszkodunk hozzá, hogy szubjektív, személyes benyomásokat írjunk le, már csak a blog jellege miatt is.

Jó szórakozást mindenkinek.

Első említésre érdemes találkozásom a somlóival úgy hároméves koromra datálható. Az esemény egyébként kezdete volt ama két válságos időszak egyikének, melyben évekig nem juthattam hozzá kedvenc desszertemhez. Szüleim, az édességben található alkohol tartalmú összetevő ártalmas hatásaira hivatkozva, leghatározottabb követeléseim ellenére sem voltak hajlandóak hagyni, hogy megkóstoljam. Hiába volt minden csel, minden figyelemelterelő hadművelet, hiába a sírás, a toporzékolás. Még sok, száraz gesztenyepüréken, unalmas tejbegrízeken, fantáziátlan születésnapi tortákon tengetett esztendőnek kellett eltelni ahhoz, hogy végre belemélyeszthessem izgalomtól remegő kiskanalamat az édes, illatos halomba. Hogy átjárhassa érzékeimet az a varázs, melyet selymes...

Elnézést. Ez mégiscsak egy önéletrajz. Khm. Khm

Kezdeti, kamaszos lelkesedésem a somlói iránt zsebpénzem igen nagy részének eme fenséges ételkölteményre való elköltésében csúcsosodott ki. Nem tagadom, hamar elkapott a hév, s oly mértékben rajongójává váltam az általa nyújtott gyönyöröknek, hogy bizony nemegyszer túlzásba is estem.

1987 karácsonya előtt egy nappal – még alig töltöttem be a tizennyolcat – elhatároztam, hogy nagykorúságom és személyes szabadságom mind rohamosabb kiteljesedését azzal ünneplem meg, hogy elfogyasztok x adag somlóit y cukrászdában. Mind a mai napig nem merem senkinek bevallani, hogy x éppen melyik eleme a természetes számok halmazának. Amúgy is volt elég bajom, míg a nyolc napig tartó kórházi ápolás alatt – mely éppen szenteste reggelén kezdődött egy szirénázó mentőautóban – sikerült helyrehoznom lelkem világát annyira, hogy rájöjjek: állapotomról nem az isteni somlói tehet, hanem én magam. Egyedül én.

Kimeríthetetlen erővel igyekeztem ismét először barátja, majd társa, végül szerelme lenni. Célom elérésében még az sem ingathatott meg, hogy a Nagy Égi Cukrász, talán vezeklésül mohóságom miatt, úgy rendezte sorsom, hogy tíz évig, TÍZ ÉVIG(!) távol voltam Magyarországtól, elszakítva ezzel Tőle.

Igen – így, nagy t-vel. Mert azóta egyre csak mélyül a tiszteletem iránta. Csodálom összetettségét, gazdagságát, formáit, szeszélyességét, vidámságát. Boldog perceim megszépítője ő!

Hét éve már, hogy újra itthon vagyok, s a hároméves korom óta tartó érdeklődés és imádat mit sem lanyhult. Sőt. Ahogy éveim száma gyarapodik, s magam is tapasztalatokban egyre gazdagabbá válok, úgy látom meg új és új tulajdonságait.

Hogyan is róhatnám le szebben és méltóbban lelkem tartozását a Desszertek Királynője előtt? Hogyan vigyázhatnék rá jobban, minthogy kiemelem és ismertetem családjának legelragadóbb tagjait, s figyelmeztetem a világot, ha hamisítványra, csalásra bukkanok?

Úgy döntöttem tehát, hogy kedves unokatesómmal, Palival, bejárom a város cukrászdáit és megosztjuk tapasztalatainkat a nagyközönséggel, hogy el ne vesszen a Királynő neve. Hogy fényeskedjék fennen örökké: Somlói Galuska.